Úton
Kerestelek

Kutattalak Téged.
Mennyi ösvényt eltapostam!
Zsákutcákból kijutottam!
S nem leltelek. Évek

szálltak fejem felett.
Hittem szép mosolynak, szónak.
Balgán tűrtem, ám a csónak
révbe nem érkezett

mégsem. Feladtam már,
nem mozdultam. Gránit kövek
nem porladtak ködből jövet
cipőm alatt, csak sár

tapadt rá. Rút kolonc,
melyet szült útjaim pora.
S most lehull, mint a kaloda
zárja. Szívem bolond

óhaja hajt. Vágyok
virág szirmok közé lesni,
felhők alatt megpihenni.
Még ma rátalálok,

tudom. Aki ölel –
íme: megérkezett! Remény
nélkül élhet ember? Nem! Én
kerestem s Ő jött el…

Úton

Úton vagyok
Dübörgő lét-vonatom
Ablaka előtt állomások jönnek-mennek
Kicsik, nagyok.
A szeretet tört szívembe szökött.
Gondolat, érzelem
Úgy örvénylik bennem,
Mint széltől hajtott
Madarak a szántóföld fölött.
Elém lebben a múlt,
Még ködfátyolban a jövő.
Már nem félek…
Valahol értem gyertya gyúlt.
Míg zakatol a gép, s a sín csattog
Tudom: létezem, élek.
Milliárdnyi pillanatkép között
Megállni sosem lehet,
Megpihenni is csak később.
Ha szülőfalumba – honnan elszármaztam –
Végleg visszatértem.
Ajtónk előtt, a küszöbön ruhám leporoltam,
Utam végén cipőm letöröltem.
Pihenni majd ott, majd akkor:
Ha hazaértem…

Úton
Tagged on: