Sárguló falevél

Wanderer János megmutatja a nagyközönségnek néhány régi versét.

Vissza-hazatérve

Ónos eső szitál.
Előbb vad fellegek rohantak,
De most néma a táj.
A sárból merev romok integetnek,
Arcomról víz csurog
Ó, Istenem, merre, hol vagyok?
A Dravinja őrültként robog.
Közelebb mennék, de – mégsem.
El, el innen, messze!
Megfordulni nem bírok.
Füstös szellő érkezik s
Orromba nyers bűzt lop,
Cipőmnél kilőtt töltényhüvely,
A falu felett varjak kerengnek.
Csupasz fák. Rég lehullt levelek
Közt aszott dög hever.
Halk, vézna szó hallatszik közel.
Hang, mely szúrásként nyilall belém
S a szétgurult kövek közül tétován
Tapogató, rongyos kéz nyúlik felém.
Egy honfi, ki menekülni nem tudott.
– Jézus. Segíts!……..meg…halok….

***

Sárguló falevél

Alkonyodott. Elkoptak a színek
A nap aranyszőke haját bíborba mártotta
A tenger halkan duruzsolt
S egy sirály tűnt fel a távolba’

A föveny melletti parkban béke,
Nyugalom és csend honolt.
Az éntudat jóleső érzése
A boldogságnak udvarolt.

Egyszerre lágyan meglepett
Mintha a lelkemből jött volna elő
Valami szomorú mélabú
– Eljár felettem az idő –

Hűvös pára szállt a Nagy Víz felől
A fákon remegtek a levelek
Susogásuk, mint búcsúzene hatott
Egy lehulló társuk halála felett

Lehajoltam s kezembe vettem őt
Az élettől távozót, az elmenőt.
Az ember is elmúl’, noha remél
Csakúgy, mint e sárguló falevél

Volt olyan, ki szívéhez közel állt?
Kinek, hogy nincs többé, az belül fájt?
Volt-e igaz barátja, aki szenved,
S magának kíván hasonló halott testet?

A révületből magamhoz térve
Körülnéztem s ím, azt vettem észre,
Hogy egy kis csillag már fenn ragyog
– S most én is épp’ oly egyedül vagyok –
Mint az elhullt Nap-színű falevél
S magasan ott, a csöpp égi-tünemény.

Sárguló falevél