Olvasnivaló

Alant közöljük az első novellát Az ősfák fiainak lombjai alatt című kötetből. Az illusztrációt Mucsi Noémi készítette.

Szúnyogfészek

 

– Nyakon csíptyük üket! – lelkendezett a tagbaszakadt siheder, mire apja csak legyintett, s a köréje gyűltekhez fordulva így szólt:

– Az Enyingre menő út kanyarulatának fogadójában voltam tegnap. A korcsmástól hallom, hogy Dég felől Ozorának fordulnának az atyafiak a rabolt zsákmányukkal.

– Ezt honnan tudja az italmérő? – szakította félbe vezetőjét az egyik libertinus.

– A minap egy lovas szállt be hozzá kis időre, érdeklődött az utak biztosítása felől, azok szabadságáról, majd körüllovagolt az utak mentén. A kocsmárosnak vastag jutalmat ígért, ha megszállhatnak nála és biztonságosan átvonulnának. De majd mi gondoskodunk a fennakadásukról.

– No ez a fogadós is alaposan kikenekedett már kátránnyal, kicsit nála is érdeklődhetnénk – szólalt fel az előbbi ember, s kezével olyanforma mozdulatot tett, mintha elkapná valakinek a grabancát.

A férfi ránézett, felettesének szúrós tekintete meghátráltatta az imént szólót.

– Péli uram, arra nem kerül sor, hacsak nem keveredik valami égbekiáltó disznóságba. Ő a mi fülünk, néha a szemünk. Meg vagyok értve, ugye?

Káplány Istvánt szigorú, önkényeskedő, olykor öntörvényű emberként félték a környékbeli vidékek lakói, a városhídvégi katonák parancsnoka kemény fellépéseiről vált híressé, s békeidőben, ha már unta a békés szolgálatot – üzenethordást, a földesúri javak őrzését, a jobbágyrobotosokra (ők Faluhídvégen éltek vagy szabadhegyiek voltak) való felvigyázást –, időnként maga szított egy kis csetepatét, amely alkalmakkor szívesen kiutalt néhány nyaklevest, s ezeket azonmód önkezével végre is hajtotta. Embereit sem kellett noszogatni, büszkén viselték őseik által nyert kiváltságukat, már ami a szabadságukat illeti. Valaha atyáik mentették ki Batthyány Ádámot a török fogságból. A földesúr azzal, hogy kiváltságokban részesítette a birtokán letelepített katonáit, két legyet ütött egy csapásra: jutalmazott, de ugyanakkor nyert egy azonnal hadra fogható csapatot birtokai védelmére, mely tekintve a háborús időszakok sűrű előfordulását, igencsak indokolt, jó döntésnek bizonyult.

A kis csoport az L alakú kaszárnya udvarán tanácskozott. Rablók fosztottak ki nemrégiben néhány templomot Pest alatt, s úgy hírlett, lefelé ereszkednek a Balaton környékére. Futárszolgálat hozta a híradást a környező településekre, s most Káplány uram a fogadóstól szerzett információk birtokában erősen gyanította, hogy ezek a csirkefogók közelednek. A remélt jutalom éppúgy sarkantyúzta kézre kerítésükben, mint a várható verekedés eshetősége.

– Azt mondom, várjuk meg, míg beérnek a csárdához, fáradtak, éhesek lesznek. Akkor már nem figyel úgy az ember, s mi elkapjuk őket – mondta Vőneki János, egy fiatal legény.

– Amondó vagyok, ahol a csárda előtt a dégi út keskennyé lesz, oda összpontosítsuk magunkat – vélte mind közül a legidősebb, Fölvégi István, akit hatalmas, őszülő bajusza tekintéllyel ruházott fel.

– Ez a jó szó – fogadta el vezetőjük –, menjetek, készüljetek.

Maga is kitűnő hangulatban lépkedett az épület ajtajához, ilyenkor érezte igazán a katonáskodás életformájának édes ízét.

Kisvártatva felnyergelt lovaikat vezetve, puskáikkal érkeztek emberei. Némelyek oldalán kard, tőr csillant a júliusi napfényben.

– Ha együtt vagyunk mind, indulhatunk – adta ki a parancsot Káplány, s elporoszkáltak a fogadóhoz vezető út irányába. Elhagyták a Siót, majd Mezőkomárom vályog épületei is elmaradtak s a művelésbe fogott földek helyét átvette az erdőség. Aki a kemény földúton maradt, annak nem kellett meglepetéstől tartani, de aki nem rendelkezett helyismerettel, s a fák közé merészkedett, könnyen megjárhatta a mocsaras, vizenyős területekkel, melyek sűrűn előfordultak az erdőben.

A fegyveresek később elérték az utak kereszteződésénél található fogadó épületét, leszálltak a lovakról, s egy emberrel hátrahagyták őket, a többiek gyalogosan haladtak tovább. Kisvártatva két oldalról közelebb jöttek a fák: egy szekérnyomnyira szűkült az út. Itt foglalták el őrhelyeiket, Káplány szakértően kijelölte a posztokat a sűrűben. Megbeszélték a helyi állatfauna hangjaiból álló jeleket – a csapda felállíttatott.

Két napja vártak, miközben csupán néhány szekér, ma délután pedig egy paraszt haladt el gyalogosan, kaszával a vállán, combját verő, zsák formájú tarisznyával oldalán. Nem fedték fel magukat a rejtőzködők, bár Vendég Istók odaszólt a szomszédjának:

– Mégis igaza lehet Pélinek, átvert bennünket ez a fogadós.

– Hajh, akkor nem ússza meg szárazon.

– Tán csak nem akarja bántani? Hallottad, Káplány urunk a minap megtiltotta, hogy piszkáljuk.

– Valamit mégis tenni kéne, nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel hetekig.

– Viszket a tenyere?

Hát Geregye Pálnak igenis viszketett.

– Nem a természetem ez a semmittevés. Várakozni ráér a csősz a káposztaföld mellett, én csinálni akarok valamit. Mire való ez, kórót kaszálni? – S megpaskolta balján a kardját. – Vágott ez valamikor törököt is – tette hozzá büszkén. Apáról fiúra szállt több ízben már e fegyver, s Geregye igen nagy becsben tartotta.

– Hát most nem törökre van kilátásunk, bár ezek is ugyanúgy rabolnak.

– Azt gondolom, senkire sincs.

– Ne türelmetlenkedj, csak elibénk érnek már hamarosan.

Az utolsó mondatra előlépett a bokrok mögül Káplány:

– Tartsák a vártát – mondta nekik, hiszen azért járta sorra a posztokat, hogy a zúgolódás nehogy elharapózzék. – Kerülni kell nekik a falvakat, bízhatunk benne, hogy erre jönnek, mindig a lakatlanabb részeken járva. Az is lehet, hogy nappal beállnak egy védettebb helyre és sötéttel mozognak.

– Mindjárt lepereg a nap, és nagy a csönd.

– Odaki’ vannak a földeken aratni, hát erre nem esik járás.

– Dehogynem, a szúnyogoké mind erre esik – morgott Geregye Pál –, derekasan megszedik a vámot rajtunk.

– Ne duzzogj már – felelte a parancsnok –, ez a muzsika ingyen jön, a Gilicéék csak áldomás fejibe húznák el a nótádat.

Káplány Pétert sem hagyták nyugton a vérszívók, s bőszen vakarózott, mikor apja éppen odaért hozzá; ekkor távoli kakukkszó hangzott.

– A kakukk nem szól estefelé. Jönnek! – nézett a fiára az öreg. Amaz szélesen elvigyorodott, és összedörzsölte lapát tenyereit:

– De’iszen akkor nyakon csíptyük üket!

Apja azonban már elfordult tőle, s igyekezett elfoglalni helyét az út melletti növényzet takarásában strázsálók láncolatában.

Alkonyodott, a szúnyogok most igazán felébredtek, s élénk ostrom alá vették a sűrűben rejtőzőket. Egy lovas sziluettje tűnt fel a kanyarban, amint óvatosan léptetve közeledett. Az őrök minden pillanatban várták a támadásra hívó parancsnoki jelet, de az nem hangzott el: a lovas lassan eltűnt a kereszteződés irányában. Káplány sejtette, hogy ez csak a felderítő.

– Ez viszi a hírt az előttük lévő terepről – súgta a mellette leselkedő Szilasinak –, hadd nézzen körül, és békén engedjük visszafelé.

Kisvártatva komótos ügetésben tért vissza a lovas. Amikor elnyelte a dégi út kanyarulata,

a parancsnok átcsúszott a túloldalra.

A nap lebukni készült már Somogyország mögött, de ezt innen látni nem lehetett, csak az erdő mélyéről fokozatosan előmerészkedő félhomály jelezte a közeli est érkezését. Ebből a félhomályból, mint valami ködfátyolból bontakozott ki a szekerek zörgése, s mint valami látomás, egyszerre ott haladt előttük a két fogat két-két paraszt gúnyás férfit szállítva hátul a terményes zsákok tetején, a második után kötőféken egy hátas ballagott. Éles csörgés hallatszott, s a szarkaszót követően előugrott rejtekéből az elgémberedett, ehhez mérten dühös szabadcsapat, a megtorpanó szekeresek ijedten pislogtak az orruk alá dugott puskacsövek mögül, olyan hirtelen zajlott le az előnyomulás, hogy a vándorok moccanni sem tudtak.

– Megállni – kiáltott kissé feleslegesen a már mozdulatlan utazókra Káplány –, kik vagytok?

– Részes aratók – intett hátra az első szekér bakján ülő, mire az egyik utas megpaskolta maga alatt a degeszre tömött zsákot.

– Hol voltatok, hová mentek?

– Utolsónak Szilasbalháson vótunk, és hazafelé tartunk.

– Hová?

– A Kapos alá.

A parancsnok most a hátsó szekérhez lépett:

– Te – bökött egyikükre – az imént ellovagoltál itt, aztán vissza. Az mi volt?

– Azt hallottuk, itt nem messze van egy szállást adó fogadó, azt néztem meg, igaz-e.

– Nem erre jöttünk fel, nem ismerjük a járást, csak útbaigazítás szerint vagyunk – egészítette ki a második kocsis.

– Oldd meg a zsákot – szólt rá az előbbire Péli István, aztán könyékig beletúrt a barna szemek közé –, azt is! Mindet!

Nem találtak semmit, ujjaik csak az apró búzát markolták.

– Ez nem esik jól – emelte hangját az első hajtó –, még kiszórják itt a…

– Nem esik jól?! – förmedt rá Káplány, de Fölvégi nyugodtan a vállára tette a kezét, s előlépett.

– Mutassa a részes írást, s aztán mehetnek.

A férfi nyugodt mozdulattal az inge alá nyúlt, s amikor előhúzta kezét, szétesett a világ, s csendesen bukott alá a bakról, a kés tompán koppant az úton. Káplány már a második pofonhoz készült, de szükségtelenül: rövid dulakodás után a többi ötöt is lefogták katonái.

– No, hát úgy áll, hogy termény tolvajokat fogtunk – büszkélkedett –, kössétek be a zsákokat, aztán átpakoljuk, szorítunk egy kis helyet ezeknek a jómadaraknak itt a szekéren – rendelkezett. Amint sorban átemelték volna, Fölvégi harsant fel:

– Péter, tegyétek le – s azonmód megszúrta a saroglyába dobott zsák kissé dudoros alfelét, melynek nyomán csordogálni kezdtek a szemek a szekérre, onnan egy részük az útra folyt, de a sérülésnél láthatóvá lett egy bronz gyertyatartó egyik ágának széle.

Mind odagyűltek, s a tompa világnál rácsodálkoztak a leletre.

A háttérből pedig a következő szavak hangzottak:

– Megmonntam, hogy nyakon csíptyük üket!

Úgy döntöttek, holnap reggel viszik fogásukat az enyingi vétkesek házába, az éjjelt itt töltik a fogadónál.

Már besötétedett, midőn a csárda melletti tisztás szélén ültek a tűz mellett, előttük tízlépésnyire a kezük-lábukon megkötözött foglyok támaszkodtak a lovak kikötéséhez használt fatákolmány oszlopaihoz az őr felügyelete alatt. Geregye uram volt a soros, így neki panaszkodtak felváltva:

– A rosseb megette ezt a szúnyogtermő frekvenciát – a somogyi térség lakosainak szája íze szerint beszélő rab vonaglott kínjában –, vigyél közelebb a tűzhöz!

– Nem vagyok én magtáros, hogy cipekedjek – dünnyögte a guggoló Pál, s közben maga elé nézett a földre.

– Akkor oldja ki a kezem, hogy elhajtsam ezeket a vérszívókat!

– Ne akarjon itt szanaszét hadonászni! Még elhajtaná ezeket a muzsikusokat – sandított fel kajánul, s élvezte a gyötrődő ember szenvedését, majd befelé intett a csárda épületéhez –, a hegedűk és szerszámok elmentek a cigányokkal a mezőkomáromi vásárra, csak ezekkel mulathatsz.

– Komárom? Hát ez itt az igazi Komárom! Induljunk azon nyomban Enyingre, ne várjunk vele holnapig. Ott legalább házak vannak, amit e helyütt az örökkévalóságig se fognak építeni! Itt reggelig elemésztenek bennünket a szúnyogok!

Valaha az 1700-as évek közepén egy rablóból rabbá lett férfi jövendölte e vidék hosszan tartó lakatlanságát. Jóslata félig-meddig bevált, hiszen ma is szúnyogosnak hívják a helyet és környezetét, ahol anno oly kínban ült. Mondta még, házak itt nem emeltetnek soha.

Pedig…