„Az út során ne csak a lábad előtt, de magadban is nézz körül, hogy másokat megérts.” (Wanderer János)

Gyermekkoromban kezdtem írni, akkoriban kizárólag verseket. Emlékszem, diákéveim augusztus végi időszakára, amikor fájt a szívem, mert búcsúzott a nyári szünidő, s kezeim közt sorban és ijesztő gyorsasággal – egy futó pillantásnyi időre – követték egymást a hazahozott, új tankönyvek, csak az irodalom tankönyv ragadt nálam, annak is a hátsó része izgatott, ahol az elbeszélések sorakoztak. Ezeket azonmód elolvastam. Ott és akkor kedveltem meg Mikszáth Kálmán novelláin (A néhai bárány, A kis csizmák) keresztül a prózát.

Általában van nálam papír és toll, ha jártamban-keltemben szükségét érzem, hogy lejegyezhessek egy-két szót, ami később bővebb részletté, de akár egy egész történetté kibontható. Így aztán egy rakás cetli van már a fiókomban, amikhez bátran fordulhatok.

Ám előfordul, hogy elakadok, és nagyon nem akar „megszólalni” ujjaim alatt a klaviatúra, ilyenkor a nagyvilágban zajló események közt keresgélek, vagy az emlékeimben kotorászok, ahonnan már igazán egy ugrás a képzelet álomszerű síkja, s az ember itt motoszkál tovább.

Idővel, ahogyan a szereplőket formáltam, megtanultam a tettek mögé is látni, hogy aztán keserűen ráébredjek, mennyi kicsinyesség, irigység, kapzsiság bújik meg ott, ám néha gyémántra is lelek: önfeláldozásra, önzetlen, soha számon nem kérő szeretetre. Ezeket kívánom megörökíteni.